4. Családi vita

Akinobu után rohantam. A fiú, a ház előtt állt, és sírt.
- Mi történt? - kérdeztem, nem a sírás okára, hanem erre az egészre céloztam. Akinobu felém fordult, és mélyen meghajolt.
- Bocsánatot kérek a viselkedésemért. - szipogott, majd felegyenesedett. - Csak... a bátyám, mindig mindent elvett tőlem. A szüleink csak rá figyeltek, hogy jó tanuló legyen, jó suliba járjon, meg ilyenek... aztán tőlem is elvárták, hogy járjak a kedvében. Később ő örökölte a családi céget is, én meg mindig az árnyékában éltem. Ő mindig megkapta azt amit szeretett volna, még küzdenie sem kellett érte. Ezért szerettem volna, legalább téged elvenni tőle... - szomorúan felnevetett. - Pedig nem is vagyok meleg. - mondta. Elgondolkodtam. Meg tudtam érteni őt, félig meddig, hisz az én szüleim sem foglalkoztak velem sokat. Csak a tanulásomat követték mindig figyelemmel. Nem tudtam erre mit válaszolni, csak egyszerűen témát váltottam.
- Gyere, menjünk vissza a házba! - intettem neki, és elindultam vissza, az ajtóhoz. Hallottam, hogy követ, és ez megnyugtatott. Hatsuki-sensei a nappaliban ült a zöld garnitúrán, miközben éppen egy szál cigarettát szívott. Én leültem az egyik fotelba, míg Akinobu a másikba.
- Lenyugodtál már? - sóhajtotta unottan Hatsuki-sensei, az öccsére nézve.
- Na de sensei! Hogy beszélhetsz így az öcséddel?! - néztem rá mérgesen. Ez az unott hangnem, kiverte nálam a biztosítékot. Hatsuki-sensei elnyomta a cigijét, majd felállt.
- Látom az ő pártját fogod, ezek után is. Nem zavarlak titeket, édelegjetek csak nyugodtan. - mondta sértődötten, majd otthagyott minket a nappaliban. . Felálltam és berontottam a szobájába. Mérges voltam rá. Mi az, hogy ezek után csak úgy megsértődik? Egyedül NEKEM lenne jogom megsértődni, hogy ilyen családi problémába kevernek engem.
- Te idióta! Mit játszod az eszedet?! Te is tudod, hogy nem történt semmi, és hogy nem azért nem értek veled egyet mert szeretem az öcsédet! Utálom az olyan elkényeztetett embereket mint TE, hogy mindenkinek a te kedvedben kell járnia! Inkább beszélnél az öcséddel! - üvöltöttem rá. a válasz, egy kérdő tekintet volt. Zaklatottan mentem ki a szobából, és elmentem egy kicsit sétálni. Teljesen kikészít ez az ember. Az tény, hogy munkát és otthont is adott nekem, de inkább élnék az utcán, minthogy egyet értsek egy ilyen emberrel.
A levegő, estére már egészen kellemesen lehűlt, ami egy kicsit segített, hogy kitisztuljon a fejem. A közeli parkban sétálgattam, farmerben, és pulóverben. Reméltem, hogy Hatsuki-sensei-nek megjött az esze, és beszélt az öccsével. Úgy egy óra séta után mentem vissza. Este tizenegy volt. Akinobu már aludt a kanapén. Nem tűnt olyannak, mint aki álomba sírta magát. Hatsuki-sensei az erkélyen állt. Kimentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek az illetlenségem miatt, hisz valljuk be, kissé illetlen voltam. De mielőtt megszólalhattam volna, a sensei megelőzött.
- Köszönöm. - mondta, a várost nézve. - Ha te nem lettél volna, talán sose tudtam volna meg, hogy hogyan érez Akinobu. - mondta. Elpirultam.
- U... Ugyan... Nem csináltam semmit. - léptem mellé. Hatsuki-sensei rám mosolygott.
- Dehogyis nem. Észhez térítettél. - mondta, majd elindult vissza a szobába. - Ne maradj sokáig, kezd nagyon hideg lenni, még megfázol! Jó éjszakát! - köszönt el, és már csak a távolodó alakját láttam, ahogy visszament a szobájába.