1. Fejezet - Új állás

Kedves anya és apa!
Már egy hete itt gyötrődöm Tokióban, de még semmilyen elfogadott állást nem találtam de még igyekszem megfelelő állást találni. A lakás ahol élek, egy kis szűkös patkánylyuk tele csótányokkal kisebb lakótelepi lakás, egy konyhával, fürdővel és nappalival. Nagyon szar itt haza akarok menni!!!! Egész jól megvagyok itt, de azért hiányzik a család.
Üdv: Miazaki Haruka 
U.i.: Segítség! Szép napot !

Amikor befejeztem a levelet, összehajtogattam és belepasszíroztam egy borítékba. Most biztosan azon gondolkodtok, hogy miért nem e-mailt írok?! Nos, a szüleim elfoglalt üzletemberek, megtiltották, hogy az irodai e-mail címükre bármilyen levelet küldjek, azon kívül pedig más e-mail címük nincs. Elég idegesítő, de ezért folyamodtam levélíráshoz.
A nevem Miazaki Haruka, tizennyolc éves vagyok és én vagyok a Miazaki üzletlánc "büszke" örököse. Éppen ezért a szüleim, Tokióba küldtek egy híres egyetemre tanulni. A számlámra kaptam 300.000 yen-t, ami pont fedezi ennek a kis patkánylyuknak a költségeit, ahol élek, de mivel még nem találtam rendes melót, nem fogom tudni fizetni a számlákat, ráadásul az alkalmi melók miatt, a tanulás sem megy valami fényesen.
Sóhajtva felálltam, és úgy ahogy voltam, melegítőben, fehér pólóban, összekuszált hajjal és strandpapucsban elindultam a postára. Nyár volt, így nem nagyon kellett aggódnom, hogy megfázzak.
Az idő kellemes volt, a madarak édes hangon csiripeltek a fákon, a nap meleg sugarai a bőrömet csiklandozták, de én még is teljesen kómás állapotban nyitottam be a posta ajtaján és rögtön egy üres kasszához léptem.
- Szép napot! - köszönt a pult mögött álló úr.
- Nem olyan szép. - válaszoltam nyersen. - Egy levelet szeretnék feladni, Oszakába a Miazaki intézetvezetőségének! - mondtam. Az úr kattintgatott párat a gépen, majd mosolyogva rám nézett.
- Ötven yen lesz! - mondta. Kihalásztam a melegítőm zsebéből az említett összeget, elvettem a számlát majd komoran kiballagtam az épületből. Megálltam az ajtó előtt a járdán, és egy öngyújtót és egy cigit vettem elő, majd komótosan meggyújtottam a dohányt.
Megfogadtam, hogy le fogok szokni, de még nem jutottam el odáig, hogy meg is tegyem. Ha rosszabb napjaim vannak, a dohányzás ellazít egy kicsit.
- Elnézést! - hallottam egy férfi hangot a hátam mögül.
- Heh?! - fordultam meg.
Egy magas, féloldalon felnyírt fekete hajú, szemüveges, öltönyös férfi állt előttem és meghajolt.
- Hatsuki-sensei vagyok, a Hatsuki modellügynökségtől! Azért érdeklődnék, hogy nem jönne e el hozzánk, holnap 12-re a Sakura út 24-be, egy próbafotózásra?! - mondta, és egy névjegykártyát nyújtott felém. Kíváncsian vettem el a kis lapot. Elkerekedett a szemem.
- Nyo...nyolc-ezer yen per fotó?! - ámultam el hangosan.
- Igen, ha ígéretesnek tűnnek majd a képei. - mosolygott a férfi.
Nem kellett sok ész ahhoz, hogy döntsek.

...

A nyakkendőmmel szenvedtem a fürdőszobában. Ma volt a fotózás napja, pontosan egy óra múlva. Nem értem, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy még egy nyakkendőt se tudok rendesen megkötni.
Pár próbálkozás után feladtam a harcot, letéptem a nyakkendőt a nyakamból és idegesen a földre vágtam. Megigazítottam az ingem és a nadrágom, majd megfésülködtem. Egész tűrhető lett a megjelenésem, így aztán elindultam a metrómegálló felé.
A metró, csikorogva megállt, majd kinyíltak az ajtók én meg idegesen felszálltam, a majdnem fulladásig tele lévő kocsira.
Nem több, fél óra alatt megérkeztem a Sakura úthoz. Az épület ahová tartottam, egy hatalmas felhőkarcoló volt, sötétített üvegfalakkal. Rögtön besiettem a forgó ajtón, a recepcióhoz.
- Jó napot, Miazaki Haruka vagyok, tizenkettőre jöttem Hatsuki-sensei-hez. - a recepciónál álló nő keresgélt egy kicsit a számítógépében, miközben belekortyolt a kávéjába, majd rám nézett és elmosolyodott.
- Legfelső emelet, bal szárny, utolsó ajtó! - mondta. Bólintottam és elindultam a lift felé.
Még a lift falai is üvegből voltak, és tökéletes rálátás volt Tokióra.
A lift ajtaja kinyílt és én elindultam az említett ajtó felé. Bekopogtam, majd benyitottam.
A szemem kikerekedett a látványtól. Mintha a felhők között repültünk volna, a kék ég határtalan mezejét láttam az üvegfalakon keresztül. Egy fehér fal volt felállítva, vele szembe fotósok, sminkesek, styleist-ok. Hatsuki-sensei odajött hozzám és átölelt, hatalmas izmos karjaival, mintha régi cimborák lennénk.
- Akkor kezdjük is el! - mondta. Fél perc múlva elleptek az emberek, és egy röpke óra után, egy teljesen más én-t, láttam meg a tükörbe. Szőke fürtjeim teljesen szabályosán álltak a fejemen, a sok zselének köszönhetően. A bőröm hibátlannak tűnt, a ruha amit rám aggattak, teljesen idegen volt, de kifejezetten tetszett, a bő, vörös, számozott trikó, és térdnadrág. Az egyik styleist egy kosárlabdát nyomott a kezembe. Ekkor esett le a tantusz. Valószínűleg valami sportreklámhoz fog kelleni a képek. Hatsuki-sensei éppen telefonált valakivel, majd amikor végzett, mindenkit a helyére parancsolt, és engem, két nő, beállított a fehér fal elé, és elmondták, hogy mi lesz a feladatom. A szemembe teljes erővel sütött a reflektorfény, az asztaloknál, emberek figyeltek engem számítógépek mögül, és egy fotós, aki épp arra készült, hogy lekapjon. És elkezdődött. Követtem az utasításokat, miközben csak a fényképezőgép kattanásait hallottam. Úgy egy óra után jöhettem el a fehér fal elől, mire a fotósok és a styleistok újra nekem estek, és kis idő elteltével, újra a saját ruhámban voltam. A stáb felszívódott, csak ketten maradtunk Hatsuki-sensei-el.
- Nos akkor én most... mennék is.... - mondtam kissé elpirulva. Hatsuki-sensei odalépett hozzám és... megcsókolt??? A szája az enyémre tapadt, a nyelve a számba vándorolt. Ellöktem magamtól, és az ajtóhoz siettem.
- Viszontlátásra. - mondtam, a hangom remegett. A telefonszámomat és az e-mail címemet megadtam, ha esetleg bármikor máskor szükségük lenne rám, de most úgy éreztem nem szeretnék többé belépni ebbe a helyiségbe. Majd... elküldöm e-mail-ben a bankszámlaszámomat, hogy oda utalják a pénzt. Hazasiettem, és otthon, vér vörös fejjel a falnak dőlve, összekuporodtam. Az ajkaim még mindig bizseregtek a csóktól. Még mindig éreztem Hatsuki-sensei parfümének az illatát. Nem értettem, hogy miért kapott csak úgy le. Hisz nem is ismer, és ami még rosszabb, hogy mindketten férfiak vagyunk. Eddig csak egyszer volt fiúval OLYAN kapcsolatom, de azt igyekeztem elfelejteni, ugyanis az a fiú, akit szerettem, meghalt. Ekkor megszólalt a telefonom. A kijelzőre bandzsítottam... ismeretlen szám.