5. Nincs visszaút

Kérdés... Mi a rákért állok a mosógép előtt, és várom, hogy végre kimossa Hatsuki-sensei ruháit? És egyáltalán... mi a rákért végzek én házi munkát az Ő házában? Már egy hónapja sínylődök ebben a házban, és ki kell, hogy jelentsem, HATSUKI-SENSEI KÉSZ KATASZTRÓFA!!!!! Hogy miért? Nos, akkor had magyarázzam el.

1. Hazaér a munkából, az első dolga, hogy rágyújt egy cigire, a kanapén ülve, miközben bekapcsolja a tévét, és felteszi a lábait az asztalra.

2. Én ilyenkor rászólok, hogy nem zavarja e, hogy azon az asztalon enni szoktunk?! Erre persze csak elmosolyodik, és rám se bagózik.

3. Mindent nekem kell csinálnom.

Azóta, mióta modell lettem, és megjelent pár képem a magazinokba, Hatsuki-sensei folyton idegesítő rendezvényekre rángat, mondván, hogy ez is a munka része... meg persze az is, hogy olyankor teljesen leissza magát, és nekem kell rá figyelnem. 

Hallottam, hogy kinyílt a bejárati ajtó, és megláttam Hatsuki-sensei alakját, ahogy felakasztja az öltönyét, majd odalépett hozzám, és megcsókolt. Mérgesen elkaptam a fejemet.
- Milyen napod volt? - kérdezte mosolyogva, és a mosógébnek támaszkodott.
- Szar. - válaszoltam nyersen. - Megtennéd, hogy arrébb állsz kérlek?! - torkolltam le. Hatsuki-sensei megadóan felemelte a két kezét. Felsóhajtottam. - Mi volt az ügynökségnél? - kérdeztem rá végül, nyugodtabban. A sensei erre megmasszírozta az orrnyergét.
- Minden romokban van. Az egyik modellünk eltörte a lábát, csakhogy a magazin nem várhat, mert idő sincs arra, hogy más ügynökséget keressenek fel, hisz mindjárt itt a szezon, de mi meg nem tudunk modellt biztosítani. Igazából ez az én hibám, hisz az én felelősségem a képek legyártása, túl lazára engedtem, és mindent hagytam az utolsó pillanatra. - magyarázta, majd hirtelen, éreztem, ahogy karjai átfonják a derekamat. Totálisan elpirultam, de nem csináltam semmit. Pár pillanat múlva félbeszakította az ölelését, és otthagyott a mosógépnél. Biztos pihenni ment, a fárasztó napja után. Még mindig éreztem a bőrömön, hogy hol érintett meg. Hozzá akartam bújni, és megcsókolni de... ÁLLJUNK CSAK MEG! Mi a francon jár az eszem? Megráztam a fejemet, és gyorsan kipakoltam a mosógépet, majd elvonultam az erkélyre kiteregetni. Egy pillanatra megálltam és végignéztem az előttem álló városon. Amióta Hatsuki-sensei-el megismerkedtem, az életem újra zökkenőmentes lett. Volt házam, munkám, és a jegyeim is javultak az egyetemen. Az egyetlenegy bajt Hatsuki-sensei félreértelmezendő dolgai jelentette, de hogy is mondjam... már megszoktam. Ekkor csöngettek. Gondoltam, hogy a Sensei majd kinyitja, de mikor már másodjára szólalt meg a csengő, kimentem és kinyitottam az ajtót. Shiori Ayaka állt az ajtóban, Hatsuki-sensei titkárnője.
- Mi történt Shiori-san? - kérdeztem.
- Izé... ezek a faxok most jöttek. Oda tudod adni őket Hatsuki-san-nak? - kérdezte, és átnyújtott egy kis köteg fénymásolt papírt.
- Persze, köszönöm. Akkor viszlát.
- Viszlát. - mondta, azzal elsietett, én meg bezártam az ajtót, és leraktam a papírokat a nappaliban lévő dohányzóasztalra. Nem sokkal később, megjelent Hatsuki-sensei, egy törülközőt tekerve a dereka köré. Elvörösödve lesütöttem a tekintetemet, bár nehéz volt lemondani, a meztelen felsőtestének látványáról.
- I... Izé... Shiori-san hozott néhány faxot. - mutattam az asztalra. Bár nem láttam, de éreztem, hogy a Sensei, engem pásztázva, elégedetten elmosolyodott.
- Ennyire zavarban vagy előttem? - kérdezte.
- N... Ne beszélj hülyeségeket! - ujjai finoman az állam alá csúsztak, és felhajtották a fejemet. Szembe találtam magamat Hatsuki-sensei csillogó fekete tekintetével. Nem volt rajta a szemüvege, és így úgy nézett ki, mint egy ártatlan gimnazista. Hajáról csöpögött a víz, és teljesen össze volt borzolva. Nem tudom, hogy én kezdeményeztem e, de akkor, úgy éreztem, hogy meg akarom őt csókolni, és akkor ott voltunk, az ajkaink egymáshoz simultak, nyelveink vad táncba kezdtek. Hatsuki-senesi végigsimított az arcomon. A bőrén éreztem, a tusfürdője illatát. Fölém mászott a kanapén, míg én engedelmesen lefeküdtem. Csillagokat láttam, már nem voltam önmagam, és bekövetkezett amitől féltem... teljesen elvesztettem a fejemet.

4. Családi vita

Akinobu után rohantam. A fiú, a ház előtt állt, és sírt.
- Mi történt? - kérdeztem, nem a sírás okára, hanem erre az egészre céloztam. Akinobu felém fordult, és mélyen meghajolt.
- Bocsánatot kérek a viselkedésemért. - szipogott, majd felegyenesedett. - Csak... a bátyám, mindig mindent elvett tőlem. A szüleink csak rá figyeltek, hogy jó tanuló legyen, jó suliba járjon, meg ilyenek... aztán tőlem is elvárták, hogy járjak a kedvében. Később ő örökölte a családi céget is, én meg mindig az árnyékában éltem. Ő mindig megkapta azt amit szeretett volna, még küzdenie sem kellett érte. Ezért szerettem volna, legalább téged elvenni tőle... - szomorúan felnevetett. - Pedig nem is vagyok meleg. - mondta. Elgondolkodtam. Meg tudtam érteni őt, félig meddig, hisz az én szüleim sem foglalkoztak velem sokat. Csak a tanulásomat követték mindig figyelemmel. Nem tudtam erre mit válaszolni, csak egyszerűen témát váltottam.
- Gyere, menjünk vissza a házba! - intettem neki, és elindultam vissza, az ajtóhoz. Hallottam, hogy követ, és ez megnyugtatott. Hatsuki-sensei a nappaliban ült a zöld garnitúrán, miközben éppen egy szál cigarettát szívott. Én leültem az egyik fotelba, míg Akinobu a másikba.
- Lenyugodtál már? - sóhajtotta unottan Hatsuki-sensei, az öccsére nézve.
- Na de sensei! Hogy beszélhetsz így az öcséddel?! - néztem rá mérgesen. Ez az unott hangnem, kiverte nálam a biztosítékot. Hatsuki-sensei elnyomta a cigijét, majd felállt.
- Látom az ő pártját fogod, ezek után is. Nem zavarlak titeket, édelegjetek csak nyugodtan. - mondta sértődötten, majd otthagyott minket a nappaliban. . Felálltam és berontottam a szobájába. Mérges voltam rá. Mi az, hogy ezek után csak úgy megsértődik? Egyedül NEKEM lenne jogom megsértődni, hogy ilyen családi problémába kevernek engem.
- Te idióta! Mit játszod az eszedet?! Te is tudod, hogy nem történt semmi, és hogy nem azért nem értek veled egyet mert szeretem az öcsédet! Utálom az olyan elkényeztetett embereket mint TE, hogy mindenkinek a te kedvedben kell járnia! Inkább beszélnél az öcséddel! - üvöltöttem rá. a válasz, egy kérdő tekintet volt. Zaklatottan mentem ki a szobából, és elmentem egy kicsit sétálni. Teljesen kikészít ez az ember. Az tény, hogy munkát és otthont is adott nekem, de inkább élnék az utcán, minthogy egyet értsek egy ilyen emberrel.
A levegő, estére már egészen kellemesen lehűlt, ami egy kicsit segített, hogy kitisztuljon a fejem. A közeli parkban sétálgattam, farmerben, és pulóverben. Reméltem, hogy Hatsuki-sensei-nek megjött az esze, és beszélt az öccsével. Úgy egy óra séta után mentem vissza. Este tizenegy volt. Akinobu már aludt a kanapén. Nem tűnt olyannak, mint aki álomba sírta magát. Hatsuki-sensei az erkélyen állt. Kimentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek az illetlenségem miatt, hisz valljuk be, kissé illetlen voltam. De mielőtt megszólalhattam volna, a sensei megelőzött.
- Köszönöm. - mondta, a várost nézve. - Ha te nem lettél volna, talán sose tudtam volna meg, hogy hogyan érez Akinobu. - mondta. Elpirultam.
- U... Ugyan... Nem csináltam semmit. - léptem mellé. Hatsuki-sensei rám mosolygott.
- Dehogyis nem. Észhez térítettél. - mondta, majd elindult vissza a szobába. - Ne maradj sokáig, kezd nagyon hideg lenni, még megfázol! Jó éjszakát! - köszönt el, és már csak a távolodó alakját láttam, ahogy visszament a szobájába.

3. Akinobu

Elérkezett a költözés napja. Mindent lebeszéltem Hatsuki-sensei-el, és a cuccaim nagy részét, már át is pakoltuk a házába. Már csak pár bőrönd volt, amit éppen, lecipeltem a sensei kocsijába. Nem sok minden történt az elmúlt egy héten. Továbbra is el voltam foglalva a munkakereséssel, amikor Hatsuki-sensei felajánlotta, hogy adhat állandó munkát a modellügynökségnél. Eleinte kissé tartózkodtam a dologtól, de végül beadtam a derekamat. Rá kellett jönnöm, hogy hiába csinált velem furcsa dolgokat, akkor is, perpillanat ő az egyetlen akire támaszkodhatok, és ezért hálás voltam neki. Viszonylag hamar odaértünk a házához. Már fejből tudtam, hogy hogyan juthatok oda, mivel a hét alatt, egyetem után, gyakran ugrottam be hozzá teára. Apropó, az egyetem. Hamarosan itt vannak a vizsgák, és elég sokat kéne tanulnom rá, mert az eddigi jegyeim enyhén szólva, siralmasak voltak. Rá kellett jönnöm, hogy talán még nem állok rá készen, hogy egyedül éljek. Ha lenne mondjuk egy feleségem, akkor máris megoldódnának a problémáim. De persze ez nem valósulhatott meg, mert nem volt időm barátnőkhöz. Ráadásul ott volt még egy bizarr tényező is, ami ebben megakadályozott: Hatsuki-sensei. Őszintén szólva, kissé idegesített, hogy nap mint nap, fura dolgokat tett velem, amit persze nem engedtem neki.
Miután berendeztük az utolsó dolgokat is a szobámba, Hatsuki-sensei közölte, hogy holnap megint fotózásra kéne mennem, délután négyre. Persze nem mondhattam nemet, mivel már az volt a munkám, így másnap, nagy nehezen, négy után öt perccel estem be a terembe. A sensei már reggeltől kezdve dolgozott, és látszólag eléggé ki volt készülve idegileg.
- Van képed elkésni már az első alkalommal?! - üvöltött rám.
- Fogd be, te is tudod, hogy mennyire nehéz ilyenkor közlekedni! - üvöltöttem vissza.
- Akkor talán nem a seggeden kéne ülnöd, hanem előbb elindulnod! - folytatta a veszekedést. Esküszöm, kinyírom, megölöm, ledarálom, felaprítom...
- Izé... Sensei. - lépett Hatsuki-sensei-hez egy alacsony, szemüveges nő. Fekete haját, kontyba fogta, és sötét zakót viselt, elegáns nadrággal.
- Mi történt Shiori? - kérdezte a sensei, miközben levette a szemüvegét és megmasszírozta az orrnyergét. Szóval ez a nő lenne Shiori Ayaka, akivel telefonon beszéltem.
- Itt lenne pár szerződés a Koyaki modellügynökséggel a jövőhavi Moteru Josei-Tachi magazinba szóló, páros fotózással kapcsolatban. - nyújtott oda a nő, pár lapot Hatsuki-sensei-nek, aki átfutotta a sorokat, majd felém, és a stáb felé fordult.
- Kezdjétek el a fotózást nélkülem, nekem most van pár elintéznivalóm! - mondta. - Shiori, te kérlek hívd fel nekem Koyaki-sensei-t! - fejezte be, majd szó nélkül elsietett. A sminkesek kezdték el a munkát, aztán jöttek a styleistok. Ezúttal, valami sulis divatról lehetett szó, mert kissé lezser egyenruhát kaptam, kitűzőkkel teleaggatott táskával, a hajamat pedig összeborzolták, és tépett frizurát csináltak. Hatsuki-sensei, a fotózás után ért vissza, egy körülbelül velem egyidős fiúval. A fiú magas volt, vékony, ugyanolyan fekete hajjal mint Hatsuki-sensei. Hasonlítottak is egymásra.
- Miazaki-san, had mutassam be neked az öcsémet, Hatsuki Akinobu. Tizenhét éves. Nem gond, ha ma nálunk tölti az éjszakát? - kérdezte. Miért kér tőlem engedélyt? Hisz az ő háza.
- Persze. - mosolyogtam zavartan. - Nekem nem probléma.
- Helyes. Nekem még van egy kis elintéznivalóm. Lennétek szívesek együtt hazamenni? - kérdezte. Egyszerre bólintottunk, majd elindultunk a kijárat felé.
Mikor hazaértünk, megkínáltam őt egy kis teával.
- Mond, Hatsu... - kezdtem volna, amikor a fiú félbeszakított.
- Kérlek hívj csak Akinobunak, hisz fiatalabb vagyok nálad, és utálom, amikor a bátyám nevén szólítanak!
- Rendben, akkor Akinobu... Hatsuki-sensei mindig... ilyen volt?
- Milyen?
- Hát... - keresgéltem a megfelelő szavakat. - Furcsa. - közelebb jött hozzám a földön.
- Attól függ, mi számít furcsának. - suttogta, majd közelebb hajolt, és megcsókolt. Leterített a földre, el nem szakadva a számtól. Le akartam lökni magamról, de kezei nem engedtek. Amikor egy pillanatra elváltak az ajkaink, megszólaltam.
 - Mi a francot csinálsz?! - kérdeztem, mire ő felnevetett.
- Minek tűnik?! Csak azért csinálom, mert a vak is látja, hogy a bátyám oda van érted. Nem akarom, hogy megkapjon. El akarlak venni tőle.
- Nem tudom mikor bolondultál meg, de köztem és a bátyád között, az égvilágon semmi sincs. - közöltem, mire ő megint megcsókolt. Erőszakos volt. Kezeimet egy kézzel összefogta a fejem fölött, míg másik kezével a tagomra markolt. Felnyögtem. Ekkor, kattant a zár, és pár pillanat múlva, megpillantottam Hatsuki-sensei-t. Elkerekedett szemekkel nézett ránk, majd közelebb lépett és... CSATT! Lekevert egy pofont, a felettem térdelő Akinobu-nak. A fiú sértődötten, könnyes szemekkel nézett fel a bátyjára, majd leszállt rólam, és az ajtó felé indult.
- Aki... - kezdtem volna, de megint félbeszakított.
- Ne haragudj! - mondta alig hallható hangon, majd kiment, és becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

2. Lakbér

- Halló?! - szóltam bele a kagylóba.
- Jó napot, én Shiori Ayaka vagyok a Hatsuki modellügynökségtől. - válaszolt, egy daloló női hang. - Azért hívtam önt, hogy megkérdezzem, milyen számlaszámra utaljuk a keresett összeget? - folytatta. Megkönnyebbültem, hogy nem kell e-mailt írnom, annak a férfinek. Lediktáltam a kért adatot, majd leraktam a telefont, és az ágyamra dobtam. Ezzel lezártnak tekinthetem az ügyet, hisz nincs más, amiért kapcsolatba kéne kerülnöm Hatsuki-sensei-el. Viszont egy időre megoldódtak az anyagi problémáim. EGY IDŐRE, szóval nem ártana minél előbb állást keríteni. De nem tudom, hogy mit vállaljak. Ez a modellkedés nem is volt olyan rossz. Ha nem lett volna az a csók, akkor talán állandó szerződést is köthettem volna velük. De ezek után, már nem akartam oda menni.
...

[Két nappal később]

- MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII?! - ámultam el a ma érkező számlákon szerepelő számon. Számla, a lakbér miatt. - Mi kerül ebben a porfészekben 53810 yen-be????? - dühöngtem, majd feltápászkodtam a kanapéról. Megint sima melegítő volt rajtam. Elindultam a bankba, hogy átutaljam a lakbért.
- Sajnálom de a számlája lenullázódott. - mondta a pult mögött ülő nő, és visszanyújtotta a kártyámat.
- Az... nem lehet! - hüledeztem.
- Sajnálom, de nincs  mit tenni. - közölte a nő. Mérgesen, és egyben csalódottan battyogtam ki az épületből, amikor megláttam ŐT. Hatsuki-senpai-t.
- Áh, micsoda véletlen! - lépett oda hozzám. - Megkaptad a pénzt? - kérdezte. Lesütöttem a tekintetemet. - Mi a baj? - kérdezte.
- Sajnálom, de ezt nem akarom pont önnel megosztani. - válaszoltam nyersen.
- Ki vele! Talán tudok segíteni. - ajánlkozott. Felsóhajtottam.
- Nem tudom kifizetni a lakbért. Ki kell költöznöm a házból. - panaszoltam. Hatsuki-sensei egy pár pillanatig elgondolkodott.
- Hozzám is felköltözhetsz. Van egy üres szoba a házamban, amihez konyha és fürdőszoba is tartozik. Egyedül a nappali közös. - mondta. Nem gondoltam jó ötletnek, hogy pont ŐHOZZÁ kellene beköltöznöm, de perpillanat nem volt más megoldás.
- Hát nem is tudom. - válaszoltam remegő hangon. Még mindig nem néztem fel rá. - Mivel nincs más lehetőségem...
- Remek. A névjegykártyán megtalálod a címet. Egy hét múlva várlak. Az úgy megfelel?
- Persze. - mosolyogtam fel rá vörösen.
- Most pedig nincs kedved beülni valahova inni egy kávét?
- Jó lenne de nincs egy vasam sem.
- Nem gond meghívlak. - mondta, ahogy elindult egy autó felé. Követtem, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire megőrültem. Egy vadidegen pasashoz költözök be, aki ráadásul két napja, csak úgy, megcsókolt. Valami nem stimmel velem... de mégis.... Úgy érzem, benne megbízhatok. Beült a kocsijába és intett, hogy szálljak be én is. Kissé szégyelltem a megjelenésemet, hogy csak így melegítőben, beülök egy kávézóba, egy öltönyös modellügynökkel. Az autó elindult, majd úgy tíz perc múlva lefékezett egy otthonos kis kávézó mellett. Kiszálltunk az autóból, és bementünk a kávézóba. Ott, egy ablakhoz közeli helyre ültünk le. Én egy fehér csokis latte-t rendeltem, míg Hatsuki-sensei inkább tartózkodott az ivástól. Egész végig csak nézte ahogy iszom a kávét, majd fizetett. Kicsit kínosan éreztem magam. Mintha egy csóró hajléktalan lennék, aki segítségre szorul. Valójában... az is vagyok. Miután végeztünk, felajánlotta, hogy hazavisz. Úgy egy félóra kocsikázás után, érkeztünk meg a panelház elé.
- Nos akkor köszönöm szépen. - mondtam, miközben Hatsuki.sensei szemébe néztem. Nem felelt. - Mondd... miért nem szóltál egy szót sem egész idő alatt? - kérdeztem. Erre ő nem válaszolt, csak közelebb hajolt, és megcsókolt. Az ajkai puhák voltak és lágyak. Mohón tapadtak a számra. Nyelve az enyémhez simult, miközben hátradöntötte az ülést. Ellenkezni akartam, de a testem nem engedelmeskedett. Keze a pólóm alá vándorolt, és végigsimította a csupasz bőrömet. Halkan felnyögtem, mire ő, a nyakamat kezdte csókolgatni. Ekkor, egy emlék szaladt át a fejemen... a régi szerelmemmel. Hatalmas erővel félrelöktem Hatsuki-sensei-t, megigazgattam a ruhámat, majd egy gyors "Elnézést" kíséretében, vérvörös arccal, otthagytam őt az autóban.

1. Fejezet - Új állás

Kedves anya és apa!
Már egy hete itt gyötrődöm Tokióban, de még semmilyen elfogadott állást nem találtam de még igyekszem megfelelő állást találni. A lakás ahol élek, egy kis szűkös patkánylyuk tele csótányokkal kisebb lakótelepi lakás, egy konyhával, fürdővel és nappalival. Nagyon szar itt haza akarok menni!!!! Egész jól megvagyok itt, de azért hiányzik a család.
Üdv: Miazaki Haruka 
U.i.: Segítség! Szép napot !

Amikor befejeztem a levelet, összehajtogattam és belepasszíroztam egy borítékba. Most biztosan azon gondolkodtok, hogy miért nem e-mailt írok?! Nos, a szüleim elfoglalt üzletemberek, megtiltották, hogy az irodai e-mail címükre bármilyen levelet küldjek, azon kívül pedig más e-mail címük nincs. Elég idegesítő, de ezért folyamodtam levélíráshoz.
A nevem Miazaki Haruka, tizennyolc éves vagyok és én vagyok a Miazaki üzletlánc "büszke" örököse. Éppen ezért a szüleim, Tokióba küldtek egy híres egyetemre tanulni. A számlámra kaptam 300.000 yen-t, ami pont fedezi ennek a kis patkánylyuknak a költségeit, ahol élek, de mivel még nem találtam rendes melót, nem fogom tudni fizetni a számlákat, ráadásul az alkalmi melók miatt, a tanulás sem megy valami fényesen.
Sóhajtva felálltam, és úgy ahogy voltam, melegítőben, fehér pólóban, összekuszált hajjal és strandpapucsban elindultam a postára. Nyár volt, így nem nagyon kellett aggódnom, hogy megfázzak.
Az idő kellemes volt, a madarak édes hangon csiripeltek a fákon, a nap meleg sugarai a bőrömet csiklandozták, de én még is teljesen kómás állapotban nyitottam be a posta ajtaján és rögtön egy üres kasszához léptem.
- Szép napot! - köszönt a pult mögött álló úr.
- Nem olyan szép. - válaszoltam nyersen. - Egy levelet szeretnék feladni, Oszakába a Miazaki intézetvezetőségének! - mondtam. Az úr kattintgatott párat a gépen, majd mosolyogva rám nézett.
- Ötven yen lesz! - mondta. Kihalásztam a melegítőm zsebéből az említett összeget, elvettem a számlát majd komoran kiballagtam az épületből. Megálltam az ajtó előtt a járdán, és egy öngyújtót és egy cigit vettem elő, majd komótosan meggyújtottam a dohányt.
Megfogadtam, hogy le fogok szokni, de még nem jutottam el odáig, hogy meg is tegyem. Ha rosszabb napjaim vannak, a dohányzás ellazít egy kicsit.
- Elnézést! - hallottam egy férfi hangot a hátam mögül.
- Heh?! - fordultam meg.
Egy magas, féloldalon felnyírt fekete hajú, szemüveges, öltönyös férfi állt előttem és meghajolt.
- Hatsuki-sensei vagyok, a Hatsuki modellügynökségtől! Azért érdeklődnék, hogy nem jönne e el hozzánk, holnap 12-re a Sakura út 24-be, egy próbafotózásra?! - mondta, és egy névjegykártyát nyújtott felém. Kíváncsian vettem el a kis lapot. Elkerekedett a szemem.
- Nyo...nyolc-ezer yen per fotó?! - ámultam el hangosan.
- Igen, ha ígéretesnek tűnnek majd a képei. - mosolygott a férfi.
Nem kellett sok ész ahhoz, hogy döntsek.

...

A nyakkendőmmel szenvedtem a fürdőszobában. Ma volt a fotózás napja, pontosan egy óra múlva. Nem értem, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy még egy nyakkendőt se tudok rendesen megkötni.
Pár próbálkozás után feladtam a harcot, letéptem a nyakkendőt a nyakamból és idegesen a földre vágtam. Megigazítottam az ingem és a nadrágom, majd megfésülködtem. Egész tűrhető lett a megjelenésem, így aztán elindultam a metrómegálló felé.
A metró, csikorogva megállt, majd kinyíltak az ajtók én meg idegesen felszálltam, a majdnem fulladásig tele lévő kocsira.
Nem több, fél óra alatt megérkeztem a Sakura úthoz. Az épület ahová tartottam, egy hatalmas felhőkarcoló volt, sötétített üvegfalakkal. Rögtön besiettem a forgó ajtón, a recepcióhoz.
- Jó napot, Miazaki Haruka vagyok, tizenkettőre jöttem Hatsuki-sensei-hez. - a recepciónál álló nő keresgélt egy kicsit a számítógépében, miközben belekortyolt a kávéjába, majd rám nézett és elmosolyodott.
- Legfelső emelet, bal szárny, utolsó ajtó! - mondta. Bólintottam és elindultam a lift felé.
Még a lift falai is üvegből voltak, és tökéletes rálátás volt Tokióra.
A lift ajtaja kinyílt és én elindultam az említett ajtó felé. Bekopogtam, majd benyitottam.
A szemem kikerekedett a látványtól. Mintha a felhők között repültünk volna, a kék ég határtalan mezejét láttam az üvegfalakon keresztül. Egy fehér fal volt felállítva, vele szembe fotósok, sminkesek, styleist-ok. Hatsuki-sensei odajött hozzám és átölelt, hatalmas izmos karjaival, mintha régi cimborák lennénk.
- Akkor kezdjük is el! - mondta. Fél perc múlva elleptek az emberek, és egy röpke óra után, egy teljesen más én-t, láttam meg a tükörbe. Szőke fürtjeim teljesen szabályosán álltak a fejemen, a sok zselének köszönhetően. A bőröm hibátlannak tűnt, a ruha amit rám aggattak, teljesen idegen volt, de kifejezetten tetszett, a bő, vörös, számozott trikó, és térdnadrág. Az egyik styleist egy kosárlabdát nyomott a kezembe. Ekkor esett le a tantusz. Valószínűleg valami sportreklámhoz fog kelleni a képek. Hatsuki-sensei éppen telefonált valakivel, majd amikor végzett, mindenkit a helyére parancsolt, és engem, két nő, beállított a fehér fal elé, és elmondták, hogy mi lesz a feladatom. A szemembe teljes erővel sütött a reflektorfény, az asztaloknál, emberek figyeltek engem számítógépek mögül, és egy fotós, aki épp arra készült, hogy lekapjon. És elkezdődött. Követtem az utasításokat, miközben csak a fényképezőgép kattanásait hallottam. Úgy egy óra után jöhettem el a fehér fal elől, mire a fotósok és a styleistok újra nekem estek, és kis idő elteltével, újra a saját ruhámban voltam. A stáb felszívódott, csak ketten maradtunk Hatsuki-sensei-el.
- Nos akkor én most... mennék is.... - mondtam kissé elpirulva. Hatsuki-sensei odalépett hozzám és... megcsókolt??? A szája az enyémre tapadt, a nyelve a számba vándorolt. Ellöktem magamtól, és az ajtóhoz siettem.
- Viszontlátásra. - mondtam, a hangom remegett. A telefonszámomat és az e-mail címemet megadtam, ha esetleg bármikor máskor szükségük lenne rám, de most úgy éreztem nem szeretnék többé belépni ebbe a helyiségbe. Majd... elküldöm e-mail-ben a bankszámlaszámomat, hogy oda utalják a pénzt. Hazasiettem, és otthon, vér vörös fejjel a falnak dőlve, összekuporodtam. Az ajkaim még mindig bizseregtek a csóktól. Még mindig éreztem Hatsuki-sensei parfümének az illatát. Nem értettem, hogy miért kapott csak úgy le. Hisz nem is ismer, és ami még rosszabb, hogy mindketten férfiak vagyunk. Eddig csak egyszer volt fiúval OLYAN kapcsolatom, de azt igyekeztem elfelejteni, ugyanis az a fiú, akit szerettem, meghalt. Ekkor megszólalt a telefonom. A kijelzőre bandzsítottam... ismeretlen szám.